Fenti cím abból a mondatból származik, amivel pár évvel ezelőtt egy kedves barátom illetett; egyértelműen célozva arra, hogy finoman szólva is kétbalkezes és szerencsétlen vagyok, ám legalább annyira szórakoztató is egyben. Állítólag. 

Első bejegyzésem alapjául egy nem olyan régi eset szolgál. Történt ugyanis, hogy mint minden évben, idén is családi körben ünnepeltük a születésnapomat. Ez nálunk úgy történik, hogy lehetőség szerint minden egyes alkalommal összeveszünk valami totálisan jelentéktelen baromságon, miközben össze-vissza zabálunk mindent; majd minden alkalom vége felé megállapítjuk, hogy legközelebb felesleges ennyiféle étellel készülni, mert ránk rohad. Ezek után természetesen, az éhenhalást elkerülendő, a következő alkalommal még többet főzünk. Aki logikát keresne benne, annak szólok, hogy feleslegesen töri magát. Mindenesetre a biztonság kedvéért az esemény meghirdetett időpontja előtti napra szabadságot vettem ki, hogy időben el tudjam kezdeni a krumplipucolást. 

Nos, mivel nem csak a főétkekkel sikerült túllőni a célon, idén a tortából is duplán kijárt drága nővérem és anyósjelöltem részéről. Aki nem fulladt volna bele a leves+főétel kombóba, annak bőven volt lehetősége ezt megkockáztatni az epres-túrós finomsággal, hogy azután a gesztenyéssel is ráfojtsa még a sajtos pogácsát is a gyomrában helyet foglaló több réteg menüre. Eltekintve attól, hogy bárkit képesek volnánk kizabálni a vagyonából, ez már a mi határainkat is erősen feszegette. Így történt, hogy mindkét torta fele megmaradt, amit lelkesen próbáltam szétosztani a család tagjai közt a folyamatosan cserélődő és állandóan gazdátlan műanyag dobozokban, de mivel mindenki rosszullétig zabálta magát, egy határozott mozdulattal legyintettek egyet, undort illusztrálva arcukon. Maradt hát két fél torta, meg mi ketten a párommal. Akárhogy számoljuk, fejenként fél torta még amellé a svédasztal mellé, ami az ebédből megmaradt. 

Lévén, hogy még nem sikerült összebútoroznunk, két külön városban vannak a lakásaink, egymástól csöppnyi 80 kilométerre. Mivel a Mamát haza kellett vinnünk, aki természetesen egy még messzebbi, harmadik városban él, így adott volt a feladat, hogy a fél konyhát is vinnünk kell, hiszen szándékaink szerint a hétvége további részét párom lakásán kívántuk tölteni.  Összecuccoltunk. Külső szemlélő csak annyit láthatott az egészből, hogy valakiknek szombat este kilencor jutott eszébe költözködni, ugyanis két hatalmas IKEA szatyor telt meg a maradékokkal, plusz a kispolski méretű lábos, amiben illegális mennyiségű húsleves lötyizett. Hogy az összképet valamivel emeljük, átlátszó tortahordó alkalmatosságban figyelt a két fél torta. Indulhatunk!

Mama sikeresen hazaszállítva, mindeki örül, boldog, elégedett. Irány haza! De már csak ketten vagyunk, hogyan fogjuk felcipelni az éttermet a harmadikra? Egyet se félj - szólt a párom - majd fordulok kétszer, te csak hozd a tortát. Oké. A vállamon a táskám, egyik kezemben a torta, másikban még bőven elfér a jénaiban helyet foglaló majonézes krumplisaláta, add ide! Szuper, mehetünk. Még a kapukódot is sikerült bepötyögni, megy ez nekünk! 

Mindent elsöprő elszántsággal megindultunk a lépcsőn, párom elől, én mögötte pár lépcsőfokkal lemaradva. Másfél emelet környékén járhattunk, amikor egy óvatlan pillanatban megéreztem, hogy baj lesz, ám a másodperc oly rövidke törtrésze alatt történt mindez, hogy esélyem sem volt. A tortadoboz alja, mint egy UFO az éjsötétben, úgy suhant fénysebességgel a maga útján, szabadjára engedve ezzel a tortákat. A következő kép, amely elém tárult már csak az volt, hogy az eperdarabok, a piskóta és tejszínhab úgy terültek el több lépcsőfokot lefelé, mint a nagy Alföldön a szénabálák. Párom fél emelettel feljebb csak egy hatalmas sóhajt eresztett lefelé, jelezve ezzel, sejti mi történt, majd visszaszólt, hogy maradj ott, mindjárt jövök, hozok valamit. De mit? - gondoltam magamban. Két villát meg két székpárnát, hogy kényelmesen tortázzunk a lépcsőház kövén az éjszakában? Mentve a menthetőt a jénait és a táskámat lehelyeztem egy fentebbi lépcsőfokra, majd puszta kézzel nekiláttam felnyalábolni azon darabokat, amik nem érintették a lépcsőt. Mire párom visszaért, a cipőmtől a kabátomig apró tejszínhab-maradványokkal magamon, őszintétlen mosollyal várva őt finoman csak annyit szóltam, hogy -Bocs! Nincs semmi gond, a te tortád volt, nem az enyém! - válaszolta, majd nekiállt fellapátolni a maradék tejszínhabot és piskótát, miközben én felsettenkedtem a lakásba, hogy legalább a többi cuccot letegyem. Természetesen ekkor lépett ki a szomszéd, aki sétára indult a párjával és a kutyájával. 

Épp visszaindultam a páromhoz, gondolva, hogy némi papírtörlővel többre megyünk. Mindketten nyakig a tejszínben, a lépcsőn guggolva, félig lemondóan, félig már kínunkban röhögve találtak minket a szomszédok. Gyertek csak! -szólt a párom - Éppen születésnapot ünneplünk! Mire a szomszéd félig elmosolyodva csak annyit mondott: -Hát akkor további jó ünneplést és boldog születésnapot!